Tabuk nélkül

Dr. Horváth-Tanka Enikő vagyok, édesanya, feleség, pályaelhagyó jogász, szövegíró, okleveles jógaoktató, diagnosztizált sclerosis multiplex beteg, az Autoimmun Jóga Mozgásrendszer & Életmódprogram kidolgozója.

Teljesen szokványos életet éltem. Két egyetemre jártam, hajtottam a vizsgaidőszakokat és a krediteket. Nem voltam különösebben éltanuló, de fontos volt számomra, hogy mindig befejezzem a félévet. Leállamvizsgáztam a jogon, aztán nyáron nyelvvizsga és a következő évben államvizsga a bölcsészkaron.  Nagyon stresszes és kemény időszak volt, tele határidőkkel és versenyfutással az idővel. Mindeközben az államvizsga után már dolgoztam anyukám ügyvédi irodájában. Soha nem éreztem magam oda valónak. Se motivált nem voltam, se tehetséges. Ahogy tárgyalóterembe kellett mennem, frászt kaptam. Egyedül a kártérítési ügyeket szerettem, mert ott balesetben sérült embereknek lehetett segíteni.  

A jelölti időszakom alatt ismerkedtem meg Gáborral, akihez egy év múlva hozzá is mentem feleségül. Egy év múlva megszületett Lenó a kisfiunk. 2 és fél évesen, elkezdtük beszoktatni az óvodába, én pedig nekiveselkedtem a szakvizsgának. 

Ez az időszak alapjaiban változtatta meg az életem. 29 éves voltam. Feszült, és kialvatlan. Több évnyi kihagyás után visszaszoktam a dohányzásra. Mivel a szülést követően nem volt lehetőségem a mozgásra, ezt koplalással igyekeztem pótolni. Arra emlékszem, hogy minden pillanatom be volt táblázva. Vagy a tételeket magoltam, vagy a gyerekkel igyekeztem minőségi időt tölteni. De akár mit is csináltam éppen, folyamatos lelkiismeret furdalásom volt, hogy elhanyagolom a másikat.

Néhány hónap telhetett így el, mert az első szakvizsgát még megcsináltam. A szervezetem viszont nem sokáig bírta ezt a tempót. Amikor nekiálltam a következő résznek jelezni kezdett. Először a jobb karom majd a jobb lábam zsibbadásával indultak a tünetek. Eleinte mozgásszervi, ortopédiai problémákra gyanakodtunk. A sok üléstől, fekve tanulástól, Lenó emelésétől rendszeresen fájt a derekam. Azt gondoltam, hogy becsípődhetett egy ideg a derekamban és ez sugároz ki a végtagjaimba. 

A terhesség alatt is előfordult, hogy Lenó elnyomott egy ideget és ennek következtében lezsibbadt az egyik lábam, de azt egy kínai csontkovács egy alkalommal helyrehozta. Ez a mostani zsibbadás azonban sem a manuálterápia, sem a B vitamin kúra hatására nem akart enyhülni, sőt szépen lassan továbbterjedt majdnem az egész testemre. 

Elkezdtünk találgatni, olvasni. Ahogyan ez ilyenkor szokásos, azonnal nekiugrottunk a Google-nak. Szinte az első cikkek között szembejött a sclerosis multiplex, de ahogy felvillant ki is lőttem a lehetőséget. Mert ugye ez velem nem fordulhat elő…

Két hét leforgása alatt fokozatosan mellkastól lefelé a teljes testemben állandó zsibbadás alakult ki. A törzsemben erősebb, fűző szerű, szorító érzés. 

Ma már tudom, hogy ez a terheltebb időszak csak az utolsó csepp volt a pohárban, ami pedig az én betegségem lelki okait illeti csak a jéghegy csúcsa volt.

Miután foglamunk sem volt mi történhet velem, a zsibbadás viszont továbbra is éjjel-nappal fennállt, a körzeti orvosunkhoz fordultunk, aki a férjem barátjának barátja, és nem utolsó sorban kiváló diagnoszta. Bár pontos információkkal nem szolgált, de azonnal tovább irányított a neurológiára. A beutalóval a helyi SZTK-ba mentünk, ahol  a rendkívül felkészült doktornő képalkotó vizsgálat nélkül, szemrevételezés alapján megállapította, hogy a kéz- és a láb zsibbadásom nincs összefüggésben egymással. Szerinte a jobb karom zsibbadása egy úgynevezett alagút szindróma miatt van, amire gyorsan adott is egy helyi szteroid injekciót, a lábam zsibbadásának az oka pedig a rossz házasságom. Erre a xanaxot ajánlotta enyhe dózisban, napi rendszerességgel. Az injekció nagyon fájt, a jobb kézfejem és leginkább az ujjaimat pedig nem tudtam utána rendesen használni. Lassabban mozogtak a megszokottnál. A jobb kisujjam gyakorlatilag teljesen irányíthatatlanná vált. A xanaxot soha nem vettem be, a házasságom pedig azóta is az egyik legjobb dolog az életemben.

Nem igazán tudtuk, hogy merre tovább. A mentő ötlete végül anyósomnak volt, aki felajánlotta, hogy bemutat egy neurológus barátjának a Honvéd Kórházban. Soron kívül fogadott, majd egy fél nap alatt elvégezte az ilyenkor szokásos vizsgálatokat. Az eredményre kellett várni néhány napot. 

Emlékszem éppen Dunakeszin tanultam a házunk teraszán, amikor felhívott, hogy személyesen kellene beszélnünk. Nem mondott ő sem pontos információt, csak annyit, hogy egy autoimmun betegségre gyanakszik, ami miatt minél gyorsabban további vizsgálatokra lenne szükség. Végig amíg beszéltünk telefonon csak az járt a fejemben, hogy remélem valami igazán komoly dolog lesz, ami miatt elhalaszthatom a szakvizsgámat. Meg is kérdeztem tőle mit gondol erről, mire azt válaszolta, hogy szerinte hagyjam abba a tanulást és ha lehet inkább kapcsolódjak ki és végezzük el a további vizsgálatokat.

Örültem. Abban a pillanatban a beszélgetésnek szinte csak az a része volt fontos számomra, hogy van egy olyan felmentés a kezemben, amire hivatkozva senki nem fog neheztelni, kevesebbnek, kevésbé kitartónak gondolni ha átmenetileg felfüggesztem a tanulást.

Ezt a mai napig elképesztő még leírni is, de szinte vártam, hogy valami jelentőségteljes bajom legyen. Örültem, amikor kimondta, hogy komoly dologról van szó. Erre hivatkozva elhalaszthattam a szakvizsgámat. 

Néhány év távlatából visszagondolva, amikor a saját betegségeim okait kutattam ez volt a legnagyobb mérföldkő. Ez volt az első – és talán legfontosabb – felismerés és hideg zuhany. Azonnal törtek fel belőlem a kérdések: Normális dolog ez? Mégis ki miatt csinálom? Kinek az életét élem? Magamnak akarok megfelelni? Vagy másoknak? És másoknak tényleg szükségük van erre, vagy az elvárások csak az én fejemben léteznek? Persze ekkor még csak annyit tudtam, hogy nem kell folytatnom a tanulást, és valamilyen autoimmun jellegű dolog lehet a tüneteim hátterében. 

Befeküdtem a kórházba, vettek vért, majd vártam az MRi időpontra és arra, hogy szükség lesz-e gerinccsapolásra. Még mindig nem tudtam semmi pontosat, egészen addig a pillanatig amíg be nem viharzott egy nővér fel nem tette a kérdést:

Maga az új Sclerosis Multiplexes? Hát én voltam. 

Azt hittem menten lefordulok az ágyról. Mintha nem is velem történt volna. Mintha kívülről láttam volna a saját életem. Napok teltek el, amíg úgy ébredtem, hogy “De jó! Csak álmodtam az egészet!” Aztán minden egyes reggel szembesülnöm kellett vele, hogy mégsem. 

Összesen 3 napot töltöttem a kórházban. Gyorsan letudtuk a kötelező köröket. A lumbálás és az MRI vizsgálatok után kiderült, hogy valóban én vagyok az új SM beteg. Hazaengedtek. 1 hétig nem tudtam ülni a gerinccsapolás utáni fejfájástól. Annyira rosszul voltam, hogy szinte fel sem tűnt, hogy lassan elkezdtek enyhülni a zsibbadásos tüneteim. Néhány hét után már csak a jobb kézfejem és az ujjaim fura, koordinálatlan mozgása maradt. Meg a rengeteg cikázó kérdés a fejemben: Hogy lesz ezután? Lesz még minden olyan, mint előtte? 

Egy hónap telhetett el, a diagnózisom után, amikor jött az első kontroll és konzultáció az orvosommal. És a kérdés: gyógyszer, vagy kivárás?

Bár még maradványtünetekkel érkeztem vissza a felülvizsgálatra, a zsibbadás és a kézfej alul koordináció nem voltak annyira súlyosak, hogy a gyógyszerek mellékhatásaként jelentkező májkárosodás, a hőhullámok, a hajhullás a pirosodás és társaik kecsegtető ajánlatnak tűntek volna.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy hogyan lehettem annyira bátor, hogy elutasítottam a gyógyszeres terápiát. Nos, én akkor úgy éreztem, hogy ahhoz kell az igazi bátorság, hogy a gyógyszerek mellett tegyem le a voksomat.

Szerintem a doktornő is láthatta rajtam a totális kétségbeesést, mert egy hosszabb kínos csend után kibökte, hogy ez csak egy lehetőség.  Egyezséget kötöttünk. Elmondta, hogy korábban a gyógyszeres kezelés megkezdésével megvárták a második sub-ot. (a sclerosis multiplex betegek esetén így hívják a tipikus tünetek rohamszerű jelentkezését.) Azt mondta abból nem lehet nagy baj, ha addig adunk egy kis haladékot a gyógyszereknek, hogy a saját utamat járhassam. 

Ez abban a helyzetben egy remek kiskapunak tűnt számomra. Időt nyertem. Elkezdhettem felépíteni magam és a saját módszeremet anélkül, hogy vissza kellett volna utasítanom a kezelést. 

Elhatároztam, hogy bármi is történjen én tenni akarok és tenni is fogok magamért. Azt tűztem ki célul, hogy ha jön a következő shub, elmondhassam: rajtam nem múlt. Én mindent megpróbáltam. 

Beleástam magam a szakirodalomba.  Mindenhol  falakba, bizonytalanságba, előre nem látható végkimenetlbe és gyógyíthatatlanságba ütköztem. Akkoriban az egyetlen kapaszkodóm az volt, hogy a betegségem önmagában legalább nem halálos.  

Legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy mi autoimmun betegek teljesen magunkra vagyunk hagyva. Gyakran még a nyugati orvoslás által kínálta lehetőségeket (vizsgálatok, gyógyszerek) is magunknak kell megtalálnunk és kiválasztanunk, hiszen az orvosaink a lehetőségek ismertetését követően nem tudnak, vagy nem mernek állást foglalni a terápiák tekintetében. A forgatókönyv gyakran ugyanaz: az orvosok elmondják, hogy melyik gyógyszernek, kezelésnek, vizsgálatnak mi az előnye, a hátránya, aztán magunkra vagyunk hagyva a döntés meghozatalában.

Visszatekintve egyértelműen úgy gondolom, hogy hatalmas szerencsém volt az orvosommal.  Egyértelműen ő sem tett javaslatot a kezelésre vonatkozóan, de nem is ejtett kétségbe. A bizonytalanságnak egyértelműen a pozitív oldalát mutatta be. Elmondta, hogy ez még nem a világvége, hogy ez a betegség ezerarcú, és hogy  rengeteget számít majd az évek és a végkimenetel szempontjából is én hozáállásom. Elmesélte, hogy volt olyan páciense, akinek minden vizsgálat alapján minimum mozgáskorlátozttnak kellett volna lennie, ehhez képest vígan kapált a kertben mit sem törődve azzal, hogy hol mi van megírva és ki mit jósol a számára.

Elhittem minden szavát. Őszinte és mély meggyőződésemmé vált, hogy a hogylétem rajtam is múlik. Sőt! Rajtam múlik igazán.

Egyébként sem vagyok az a típus, aki képes ölbe tett kézzel várni amíg a dolgok maguktól megtörténnek. Az orvos szavai pedig csak megerősítettek az elképzeléseimben.  Már a kórházban pontosan tudtam, hogy mindent meg fogok tenni magamért. Úgy voltam vele, ha másra nem, hát arra biztosan jó lesz az erőfeszítésem, hogy jobb szintről fogok romlani, tehát tovább leszek jól. 

Három dologban azonnal biztos voltam:

1. Nyilvánosan fel fogom vállalni a betegségem.
2. Ha a hiba bennem van, akkor a megoldás is.
3. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy jól legyek.

El kellett fogadnom, hogy egy olyan betegség ütötte fel a fejét az életemben, amelynek során a saját szervezetem fordul önmaga ellen. Be kellett, hogy lássam: ha én okoztam magamnak a problémát, akkor a megoldást sem várhatom kívülről.

Elgondolkoztam azon, hogy mit rontottam el. Hogy mi lehet az életemnek az a része, ami kiválthatja ezt az önpusztító mechanizmus. És akkor azonnal belémhasított az a meghatározó pillanat, amikor szinte szerettem volna hallani, hogy nagy a baj hogy ne kelljen tovább tanulnom és szakvizsgáznom.

Számomra ez volt az egyik legelső legmélyebb megértés az autoimmun betegségemmel kapcsolatban.

Átértékeltem az életem. Nem szakvizsgáztam le és nem is mentem vissza a jogi pályára. Elkezdtem rendszeresen jógázni. Megreformáltam az étkezésem és a családom lehetőséget biztosított számomra, hogy fél évig kizárólag magammal foglalkozzak. 

Éreztem, hogy jó úton járok, hogy a jóga jó és minden egyéb sallangok nélkül egyszerűen működik. 3 hónap alatt minden tünetem elmúlt. Fél év alatt jobb fizikai állapotba kerültem, mint a válogatott jégkorongos éveim alatt bármikor voltam. 

És hogy mi történt azóta?

Sok idő telt el. Több, mint 7 év.

Továbbra is tünetmentes vagyok és tekintettel arra, hogy a második shub még mindig várat magára, egyelőre gyógyszert sem szedek.

Hiszem, hogy mindennek oka van. Ha nem jön a diagnózis, most is az ügyvédi irodában ülök boldogtalanul, aktákat tologatva, motiválatlanul és rettegek a holnapoktól. Pusztán azért, mert abban a téves elképzelésben éltem, hogy ezzel boldoggá teszek másokat. 

Az elmúlt 7 évben a mindennapjaim részévé vált a jóga. 

• 4 nemzetközileg is elismert jógaoktató képzésen vagyok túl, megjártam Indiát és vezettem két jógastúdiót. (Jelenleg folyamatban van az ötödik, egy amerikai jógaterapeuta képzés keretében.)
• Órarendi- és magánórákat tartok egészséges- és autoimmun betegséggel élő embereknek egyaránt.
• Workshopokat, Tanfolyamokat, jógatáborokat szervezek és vezetek atutommun betegséggel élők számára.
•  A Covid időszak életre hívta az élő online okatatási felületmet, és az Autoimmun Jóga Akadémiát is.
• 2020 végén pedig az évek során összegyűlt tapasztalatokat rendszerezve kidolgoztam az Autoimmun Jóga Mozgásrendszer & Életmódprogramot. Ezt tartod most a kezedben.
• 2021 tavaszán megjelent az Autoimmun Jóga c. könyv

Remekül vagyok fizikailag és lelkileg, szeretem az életem, felszabadult vagyok esténként kíváncsian várom, hogy mit hoz a holnap. Egyszerűen élvezem, hogy élek és Minden nap tanulhatok valami újat magamról, új tapasztalatokat szerzek a saját gyakorlásom és gyakorlóim által, amelyeket aztán továbbadok a hozzám fordulóknak.

5 év elteltével – leginkább családi unszolásra –  úgy döntöttem elmegyek egy kontroll vizsgálatra, hogy orvosilag is alátámasszák amit érzek: hogy jól vagyok. A  Honvéd Kórházban – ahol diagnosztizáltak – már nem volt orvos, aki a sclerosis multiplexszel foglalkozna, etért felkerestem hát az uzsoki kórház neurológiáját. A főorvos úr azonnal adott időpontot. Elképesztően kedves és alapos volt. Másfél órán keresztül vizsgált, és beszélgettünk.

Végül abban maradtunk, hogy egyrészt nem látja indokoltnak Mri-vel és kontraszt anyaggal károsítani a testem, másrészt bármit is csinálok, adjam át sokaknak, mert szemmel láthatóan működik.  

Ez a mondat adta a végső löketet, hogy a magánórákon, az órarendi órákon és a tanfolyamokon még egy lépéssel tovább gondolkodjak és tényleg a lehető legtöbb autoimmun betegséggel élő ember otthonába eljuttassam az Autoimmun Jóga Mozgásrendszer & Életmódprogramot.

Remélem Te is hasznosnak fogod találni!

Minőségi énidőt kívánok:

Enikő

Ebben a részben 2 videót találsz. (Egymás alatt.) Az első a diagnózisomról szól, a másik pedig az azt követő utamról egészen mostanáig.