Nekünk autoimmun betegséggel élőknek a magunk maximalizmusával, irányításkényszerével, tökéletesség iránti vágyával ha lehet még nehezebb azzal szembesülnünk, hogy nem vagyunk tökéletesek.

 

Megoldási képleteinktől függően több mintát követünk a feldolgozás során a diagnózis közlését követően.

 

Gyakori, hogy egyszerűen úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna. A tüneteink enyhülését követően, hatalmas energiát fordítunk arra, hogy visszapakoljuk az életünket a jól megszokott mederbe. Ha kell kétszáz százaléknyi energiát fordítunk arra, hogy bebizonyítsuk: az orvostudomány téved, jól vagyunk, és ami még fontosabb: nem vagyunk hibás termékek. Nem nézünk szembe a tényekkel. Tagadásban és elfojtásban élünk.

 

Egy másik út, amikor akkora traumát okoz számunkra a betegség ténye, hogy a tüneteink súlyosságától és a betegségünk lehetséges kimenetelétől függetlenül teljesen elhagyjuk magunkat. Aggódunk, rettegünk, a bizonytalanságtól, és a jövőtől.

 

Mindkét megoldás gyakori, viszont problémás. Leginkább azért, mert újabb indikátorokat (az autoimmun betegség fellángolásáért felelős körülményeket) gerjeszt. Az aggódás, a jövőtől való félelem végigkísér bennünket a mindennapokon, ezzel további belső feszültséget, stressz helyzetet, végső soron pedig gyulladásos folyamatokat generálva. 

 

De mégis mit tehetünk magunkért? Hogyan békélhetnénk meg ezzel az új élethelyzettel, amibe belecsöppentünk? Hogyan léphetünk túl az “ez nem velem történik” érzésen?

 

A leggyakoribb “jótanács” az elengedés. Mikor hozzám jöttök beszélgetni, gyakran mentegetőztök hogy “tudom, hogy el kéne engednem, mindenki ezt mondja, de egyszerűen nem megy”.

 

Elengedés. Ha valami teljesen felesleges, légből kapott és haszontalan tanács, az ez. Elengedni? Mégis mit? Mikor? És leginkább hogyan? Mit jelent elengedni? A szőnyeg alá söpörni? Nem foglalkozni vele? Élni tovább az életünket mintha mi sem történt volna?

 

Engedjük el a több generáció óta belénk kódolódott, erős mintákon alapuló tökéletesség iránti vágyat? Az általunk pontosan megtervezett jövőképet? 

 

Kérlek, hogy ne ostorozd magad! Ez a fajta itt és most elengedés valójában senkinek sem megy. A gyász folyamat nélküli “elengedés” nem más, mint az elfojtás. Amikor mélyre temeted, mész tovább, mosolyogsz mintha mi sem történt volna. De történt. Amíg pedig ezzel nincs erőd SZEMBENÉZNI addíg vissza fog jönni.

 

 

Nos a szembenézés és az elfogadás egy út. Egy hosszú és munkás folyamat. Egy betegség elfogadását leginkább a gyászhoz lehet hasonlítani. Természetesen nem magunkat temetjük. De azt az általunk elképzelt, idealizált énképet, jövőképet amellyel eddig együtt éltünk, mindenképp. 

 

A jó hír az, hogy az idő – ha megfelelően töltjük – a mi malmunkra hajtja a vizet. Ha hagysz időt magadnak, ha beillesztesz a mindennapjaidba énidőt, ha picit lassítasz, az biztosan segteni fog megérteni mi is történik valójában. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek hatalmas szüksége van arra, hogy rendszeresen olyat tegyen, ami Róla szól. Te is megérdemled, nem igaz?

 

Természetes, hogy ez egy ijesztő helyzet. Mindenkinek az. Ne ostorozd magad azért, ha félsz, vagy ha szomorú vagy. Engedd meg magadnak! Éld meg az érzéseidet! Sőt! Próbáld meg minél pontosabban megfogalmazni, hogy mit érzel valójában! Írd le, rajzold le, beszéld ki magadból! Ezekkel az érzésekkel és felismerésekkel már lehet dolgozni. Ha úgy érzed ez egyedül nem megy, kérj segítséget! 

 

Aztán vedd számba, hogy mik a tények! Nem a feltételezések, nem az aggodalmaid, hanem a száraz tények és statisztikák. Tapasztalataim szerint sokkal több rosszat feltételezünk az egyes betegségekről, mint amivel valójában együtt járhatnak. Ezt felerősíti az úgynevezett elhallgatási spirál: aki jól van, titkolja (hiszen a társadalom szemében különben nem “tökéletes”).  Aki – akár átmenetileg – nehezebb helyzetbe kerül és már nem tudja titkolnai, arról tudjuk, hogy érintett. No de azt, hogy ez hány százalék, azzal már nem vagyunk tisztában.

 

Ha lassítottál, megfigyeltél és van sejtésed, hogy hol tudnál beavatkozni, akkor készíts akciótervet! Ne hatalmas változásokra gondolj! Apró dolgokra, amelyeket lépésről lépésre tudsz beilleszteni a hétköznapokba. Amelyektől azt érzed, hogy teszel magadért, hogy elindultál a változás útján és sikerélményt adnak. A nyomozásban segíthet ha tanulmányozod a saját INDIKÁTORAIDAT.

 

Keress olyan közösséget, ami valóban támogató, ahol megértenek és ahol nyíltan beszélhetsz a félelmeidről vagy az éppen aktuális életfeladataidról. Hidd el! sokan vagyunk és nagyon hasonlóak az életfeladataink. A közösségnek pedig gyógyító ereje van! 🙂

 

Ne feledd!

 

Attól, hogy eddig élt egy kép a fejedben magadról és a jövődről, az nem jelenti azt, hogy az valaha is biztos volt. Legfeljebb te voltál biztos benne, ez pedig megnyugtatott. 😉 Most sem tudod pontosabban mi fog történni. Ez pedig különösen igaz az ezerarcú és egymillió fajta lefolyású autoimmun betegségek esetén. Ha innen nézzük, ez talán előny is lehet, nem? 🙂

 

Itt az ideje, hogy elengdd az irányítást és megtanulj megfigyelő szerepbe helyezkedni! Figyeld magad! Figyeld a környezeted és a saját környezetedre adott reakcióidat! Ha lassítasz lesz időd és lehetőséged azokra a felismerésekre, amelyek elindítanak a saját változásod útján. <3

 

Nekem ebben a jóga segített a legtöbbet. A saját (és az évek során velem dolgozó autoimmun betegek) felismeréseit hozom el számodra az Autoimmun Jóga c. könyvben, és az Autoimmun Jóga Videótanfolyamban,valamint az Autoimmun Coaching üléseken is.

 

Adj időt magadnak, lassíts, figyeld meg az érzéseidet és apró lépésekkel indulj el a saját utadon! Az Autoimmun Jóga ebben lehet segítségedre.